A fehér lovon üllő Kossuth Lajos, a tábornokok és a húszárok öltözete magára vonta az ünneplő közönség figyelmét.

Itt hangzott el Kossuth Lajos, a Honvédelmi Bizottmány Tejhatalmú Elnökének beszéde:

„Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre. Úgy érzem magamat, mintha az Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltja a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyávák, örök halálra süllyedjenek. Ha pedig van bennük életerő, örök életre ébredjenek.

Uraim! Így áll e percben a nemzet az Önök kezében. És Isten a mai határozattal kezünkbe adta a nemzet életét, de kezünkbe adta a nemzet halálát is.

Uraim! A haza veszélyben van!

A Prut mellett egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra. Lehet irányunkba barátságos, lehet ellenséges. A vérpad csak nekünk jutott, s mi ha az Isten ezt reánk mérte, zúgolódás nélkül fogadjuk el a hazáért. Hazánk, mindenünk!

A hazát menteni első kötelesség!

A hazát mentve magunkat mentjük! Szavaim szárnyán a haza védangyala látszik lebegni, s utamban tízezrenként kel fel a magyar.

Midőn én, mint az ország tejhatalmú bíztosa, a Honvédelmi Bizottmány egyik tagja, népfelkeltést indító utamban más helyekre is mentem, azért mentem, hogy lelkesedést ébresszek. Veszedelem fenyegeti szegény elárvult hazánkat. Nem tudom mi rejlik ebben a honvéd nemzetben.

A szabadságharcnak népharcnak kell lennie! Ekkor a nép győzhetetlen! Tegye meg tehát a nép a magáét önmagáért és a szegény elárvult hazánkért. Keljenek fel a népeknek ezrei, alakújának mindenütt önkéntes csapatok!”

Kossuth imája a kápolnai csata után 1849. Február 27-én:

„Felséges Úr! Árpád fiainak Istene, tekints reánk csillagokkal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája szól eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét. Istenem, felettem éltető napod ég s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfiamnak csontjai nyugszanak, fejem fölött békén mosolyog az ég, lábam alatt gyászossá vált a föld, ősapáink unokáinak kiomlott vérétől. Ó csak hadd szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert e porlandó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak. Isten, ősapáinknak s népeknek istene, hallgasd meg ágyiunk bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény kilincset osztó vas húrjait. Mint szakadt hazánk szakadt fia, térdelek az újabb temetőn, honfiiam, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szentté válik e hazának földje ha bűnös volt is ó Istenem, mert vérrel megszentelt földön vak népednek élni nem szabad.

Atyám! Ősatyáinknak védelmező Istene, milliók felett hatalmas Úr. Ég, föld, tengerek istene, dicsőség nő e porlandó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban.”