Kedvenc költőm és verse
József Attila a Szép Szó önálló kötetekben is megjelent külön számaihoz írta bevezető versnek. A folyóirat negyedik- ötödik száma Mai magyarok régi magyarokról címmel történelmi tanulmányokat tartalmazott. Az analógiát a Dunánál című költemény vezette be.
A nagy gondolati vers egyik alapvető filozófiai kategória, az idő perspektívájából szemléli az emberiség fájdalmát hordozó népek sorsközösségét: az összefogásra figyelmeztet a múlt tapasztalatai és a jelen humánumának a jegyében.
Az óda I. részének fő motívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják. A részt áthatja a víz archetípusa, ősképe, mely az idő örök- egy és örökkön újuló áramlását érzékelteti. Zaklató kérdéseket vet fel: vajon az idő árja jó irányba sodorja az egyedi embert vagy közömbös, részvétlen a sorsa iránt („egykedvű, örök eső módra hullt, / színtelenül, mi tarka volt, a múlt”; „ A Duna csak folyt… Az idő árján úgy remegtek ők, / mint sírköves, dülöngő temetők”).
A II. rész válasz az I.-be feltett kérdésekre: a jelen embere csak a „százezer ő tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Tételeket fogalmaz meg, minden mondat ellentéteket fog egybe és old fel: százezer éve- hirtelen; egy pillanat- az idő egésze; enyém a múlt- övék a jelen. Az ember és az emberiség, a múlt és a jelen összefüggései tárulnak fel.
A III. részben a hangnem ünnepélyes és emelkedett. A költő a múltból és a jelenből itt vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját múltját veszi birtokba, aztán egyéni létét egy panteisztikus vízióban kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül az egész világot felöleli. Ez a vízió a buddhizmus filozófiájának hatását mutatja. A múltnak szelíd jövővel vagyunk adósa. A végén hangzanak el József Attila költészetének utolsó mozgósító sorai: „… rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés”.