Előzmények

Mint túlmozgásos gyerek, mozgás igényemet változatos sportérdeklődésem nem tudta egészen kielégíteni, ezért lehetetlennél lehetetlenebb lehetőségek felé orientálódtam. Mígnem egy szép napon a karma élőmbe került és én estemben becsületesen eltörtem a lábam. Úgy nyolc havi kezelés után, most már tizenhat évesen és abszolút csendesen, a szülők ideális csemetéjeként fogpiszkáló vastagságú lábakon, újból járni tanultam. A régi szenvedélyek nem törlődnek csak úgy ki az ember lelkéből, így volt az én esetemben is. Felépülésem lassan de biztosan előre haladt, úgy hogy két év után, újból sportolni kezdtem. A gimnáziumban judót kezdtem tanulni, két sporttanár segítségével, akik maguk is könyvekből próbálták az oktatást megalapozni. Elképzelhetitek hogy milyen eredményesen gyakoroltuk a judót. Mintha minden sorsszerűen lett volna elrendezve. Az egyetemi tanulmányaim első hetében egy szobatársam, aki maga is judós volt elvitt az akkori A osztályos Agronómia csapatának az edzésére, ahol az utánpótlás reményében egyből próbára tettek, lett is eredménye a dolognak, a küzdő partnerem két hétig nem tudott lábra állni, egy állítólagosan a judóban tiltott lábszárrúgás után, de ezt én még akkor nem tudtam. Az udvarhelyi stílusom miatt, majdnem elkergettek, de hála a nagy emberismerettel rendelkező, magyarul is jól beszélő Avram professzornak, megtartottak. Évek kemény kitartó munkájával beérett minden erőfeszítés. Három év után már a csapat alapembere lettem, több alkalommal egyetemi bajnokságokat nyertem egyéni megmérettetésben és csapatban is. Az egyetem után, Udvarhelyen judo csapatot szerveztem, 1979-ben már versenyszinten kapcsolódtunk be az országos bajnokságba. És itt lőn a vég, az akkori birkózó szakosztály vezető edzője jóvoltából a szakszervezeti vezető megvonta a támogatást, és ennyi VOLT.