A népzenéről

A magyarság történelme során kialakult és az évszázados használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték.

Minden népnek, kis vagy nagy létszámú, megvan a maga zenei múltja, amelyet írott emlékek őriznek, vagy még inkább a mindennapi gyakorlat tartott fenn. Ahol és amióta ember él a földön, a zene is jelen van, nélküle nem teljes az ember.

A dalolás és zenélés régi alkalmainak elmaradásával megváltozik a népdalok helye és szerepe is. De nem szűnik meg, mert a ránk maradt sok szép dallam és szöveg örök emberi érzéseket tolmácsol és soha ki nem vesző igényeket elégít ki.

„A népdal kifejező ereje bámulatosan nagy, emellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, fölösleges cikornyától” – írja Bartók Béla.

Kodály Zoltán így jellemzi a magyar népzenét: „Ritmusa éles, határozott, változatos. Dallama lendületes, szabad mozgású, nem előre elgondolt harmonikus alapból félénken kibontakozó. Formája: rövid, arányos, világos, átlátszó. Egy népdal leszakadt részéről is meg lehet állapítani, hogy eleje, közepe vagy vége az egésznek.”

A népek zenei hagyománya különböző korú, eredetű és jellegű dallamokat őriz. Ezeket a dallamokat és szövegeket szájhagyomány útján adta át egyik nemzedék a másiknak, számtalan változatban, de lényeges vonásaikat megőrizve.

Bartók és Kodály kutatásai nyomán a magyar népzenében megkülönböztetünk:

s Ütempáros dallamokat (gyerekjátékok és sok népszokás dallama)

s Régi stílust (honfoglalás előtti)

s Új stílust