Tamási sorsa

Miként a legtöbb ember sorsa, az övé is eredeti közössége múltjában rejtegeti titkát. Megfejtéséhez a Bölcső és a Bagoly című regényes életrajz a legjobb kalauz: hagyja, hogy az olvasó képzeletbe bejárja a Székelyudvarhelytől Farkaslakáig föl-le kanyargó tizenkét kilométernyi utat, s a végén a családfa sűrűjében találja magát. Tamási Áron sokszor és többnyire rázós szekéren tette meg ezt az utat.A vasútállomástól a Küküllő hidján átporoszkáltak, majd sietősen elporoztak a lovak a fenyők, közé bujt Ugron kastély és a borvízforrások mellet, hogy a kocsin üllők mielőbb megpillanthassák a Baknya tetőről a Fehér Nyiko völgyében elnyujtozo falut, amely a tengerszinttől számítva mintegy nyolcszáz méter magas fennsíkon eresztette gyökereit a földbe.
1933 nyarán, amikor némely tudósok tagadják a székely-magyarrokonságot, mások egy Csíki fajvédő koponya-méricskélései, arccsont-vizsgálatai nyomán kétségbe vonják Tamási Áron székelységét, így védekezik ő a rosszindulatú támadások ellen. "Hogy kitől és milyen agyban született az csupán szerencse vagy kevésbé szerencse dolga. Én nem éreztem soha előnynek, sem dicsőségnek azt a szeszéjt, hogy székelynek születtem, s ha rám bízza vala a sors, inkább választottam volna például az angolt." "S ha van valami, ami mégis kedves nekem ebben a születésben írja, akkor csak egyedül az, hogy a falu szült, és a nép.