EGY KIS TÖRTÉNELEM…
Szent István hatalmának kiterjesztésekor országába tagolta az Erdély területén osztozó két részhatalmat is. A honfoglaló magyarság második méltósága, a gyula 925 körül vette át az Észak-Erdélyben megtelepült magyarok vezetését. István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula ellen, a rokonok küzdelme az unokaöcs győzelmével végződött 1003-ban. Az erdélyi tartomány így Szent István kezén egységesült. A magyar államiság intézményeinek erdélyi meghonosításán a tartomány külön kormányzata munkálkodott. Ez azt jelentette, hogy a király tisztségviselőt nevezett ki a keleti határmegyék kormányzására s az erdélyi világi közigazgatás továbbfejlesztésére. Az Erdély délkeleti részén lakó székelyek eredetére nézve több elmélet született. A kutatókat megosztja az a nehezen feloldható kérdés, hogy ezt a nyelvében és tárgyi kultúrájában magyar népcsoportot miért tekintik a középkori források a magyar néptől különbözőnek. Az ellentmondás fölszámolására az a nézet fogalmazódott meg, hogy a székelyek a magyar népből származnak, s határőri szolgálatukban alakult ki sajátos katonai, bíráskodási, gazdasági, igazgatási elkülönülésük. Az érveket és ellenérveket szintén összebékítheti az a magyarázat, amely szerint a székelység része lehetett annak a szakirodalomban ,,kései avaroknak”, ,,korai magyaroknak” nevezett népcsoportoknak, amely 670 táján jelent meg a Kárpát-medencében. Amikor a Kárpát-medencébe érkeztek pogányok voltak, akár a magyarok, ám csakúgy mint honfoglaló társaik zöme, a római katolikus hitre tértek át, s ehhez a valláshoz később is igen erősen ragaszkodtak. A székelyek első, erdélyi említése 1213-ból való, és Brassó vidékén ad hírt róluk, de feltehető, hogy itteni településeik már a XII. század elején létrejöttek. A keleti előrenyomulás a Kárpátoknál állt meg, amelynek szegletében a XIII század közepére alakult ki az a terület, amelyet ma Székelyföldnek nevezünk. Az udvarhelyi székelyek valószínűleg Biharból érkeztek, a kézdi, orbai, sepsi székelyek a dél-erdélyi telepekről költözhettek át. A további székely csoportok kiindulási helye bármely korábbi határvédelmi körzet lehetett. A XIII. század végén Székelyföldön megkezdődtek a székalapítások. A székelyek vezetői a székbíró és a hadnagy voltak. Az eredeti hét székely szék a következő: Udvarhely (a központi szék), Aranyos, Csík, Kézdi, Maros, Orbai, Sepsi. A székely közösség a kora újkoráig megőrizte jellemzőit. A székely székek minden bizonnyal önkormányzati alapon és földrajzi elhelyezkedés szerint alakult ki. A székelyek a folyók völgyei és a hegyek láncolatai szerint tagozódtak. A szék megjelölés meglehetősen későn, egy 1308-ból származó oklevélből tűnt csak föl először. A székelyek nemzetiségi szervezete a XIV-XV. században tűnt el fokozatosan, és helyét a Hét székely szék egyeteme foglalta el, amelyeknek élére a székely ispán került. A székelység a Budai Nagy Antal vezetésével indult 1437-es erdélyi parasztfelkelés hatására csatlakozott a kápolnai unióhoz, vagyis az erdélyi három nemzet szövetségéhez. Ezzel a székelyek kiváltságaikkal egyetemben betagozódtak a középkori Magyarország rendi társadalmába. A Székelyek földjét öt székely szék: Aranyosszék, Marosszék, Udvarhelyszék, Csíkszék és Háromszék együttesen alkotta. Ezek az úgynevezett anyaszékek a népesség szaporodásával osztódtak, belőlük úgynevezett fiúszékek váltak ki. Sepsiszékből a XIV. század végén vált ki Miklósvárszék. Csíkszékől 1390-ben kivált Kászonszékm, amely azonban csak jóval később, Hunyadi Mátyás (1458-1490) király idejétől gyakorolhatta önállóan a jogait. Udvarhelyszéktől, Keresztúr és Bardóc fiúszékek váltak le a XVII században. A belső tagozódás folyamata Erdély területén lévő magyar nemesi vármegyék növekedésével és erősödésével megállt, sőt megkezdődött az újraegyesülés folyamata, és létrejött Háromszék a korábbi Sepsi-, Kézdi-, és Orbai székekből. A XVII-XVIII század fordulóján népesítették be a gyergyói székelyek Borszék és Belbor zárt hegyi medencéit. A kirajzás és az egyesülési folyamat eredményeként alakult ki a XIX. századra az öt anyaszék. A dualizmus korában, Tisza Kálmán (1875 – 1890) idején végrehajtott nagy közigazgatási reform megszüntette a székely székeket és betagolta őket a megyei szervezetbe. Az 1876-ban kialakított vármegyék azonban többnyire követték az egykori székely székek földrajzi határvonalait.
ERDÉLY AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN
Románia 1883-ban bekapcsolódott az osztrák-magyar-német-olasz hármas szövetségbe. Csakúgy mint Olaszország, bizonytalan útitárs maradt a Monarchia és Németország mellett. A központi hatalmak ellen szövetkező hármas antant (Franciaország, Anglia, Oroszország) részéről már az I. világháború kezdetén diplomáciai harc indult a kőolajban gazdag Románia megnyeréséért. Tisza István 1914 őszén nem sok eredménnyel tárgyalt a Román Nemzeti Párt vezetőivel. Alexandru Vaida Voevod a megegyezés érdekében elfogadta ugyan Tisza ajánlatait: ez a Monarchia területi egységének elismerése mellett Apponyi iskolatörvényének felülvizsgálását, a román választókerületek kibővítését ígérte. A központi hatalmak katonai vereségei arra késztették Romániát, hogy felmondva semlegességét, 1916. Augusztus 17-én titkos szerződésben az antanthoz csatlakozzon. Az antant a hadba lépéséért Romániának ígérte Bukovinát, a Bánságot és Erdélyt. A román királyi hadsereg támadása eleinte alig ütközött ellenállásba: a 250.000 támadó útját mindössze 80.000 magyar katona igyekezett ellenállni, köztük nagy számban sebtében behívott, kiképzetlen népfelkelők. A román hadsereg előrenyomulása lassan haladt. A csapatok és főleg a tisztek döbbenetes rossz kiképzésről tettek tanúbizonyságot a velük szemben álló székely erők pedig saját házukat-hazájukat védték. Mindeközben Mackensen német tábornok Bulgária felől megsemmisítő erejű támadásba kezdett, aminek hatására nagyjából az Orsova-Petrozsény-Fogaras-Székelykeresztúr vonalon megmerevedett a front. A döntő ütközet szeptember 26-29 között Nagyszebennél alakult ki. A csatát egy katonai bravúr döntötte el. A román hadosztályok hátában a monarchiabeli és német katonák a járhatatlannak tartott havasokon keresztül elérték a Vöröstornyi-szorost, és lezárták azt. Ezután az anyaországtól elvágott román katonák számára csak a kapituláció maradt. A központi hatalmak csapatai 1916 december 6-án bevonultak Bukarestbe. Sor került a békekötésre: Románia jogilag „végérvényesen” lemondott Erdély birtokáról. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. I. Ferenc József utódja, IV. Károly nem tudott új életet lehelni a Monarchia építményébe. Olaszország 1915, az USA 1917 tavaszán hadat üzent a központi hatalmaknak. Miután Tisza István 1918 október derekán bejelentette a képviselőházban, hogy központi hatalmak elvesztették a háborút, Károlyi Mihály elnökletével megalakult a Nemzeti tanács. Tekintettel a forradalmi hangulatra, a Habsburgok Károlyit nevezték ki miniszterelnöknek, s a Nemzeti Tanács november 16-án Magyarországot „Független és önálló népköztársaságnak” kiáltotta ki. Az antant azonban Magyaroszágot vesztes félként kezelte, s Károlyi kénytelen volt elfogadni a balkáni csapatok francia főparancsnokának feltételeit: az ország egyharmadát képező terület átadását a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, majd a Maros mentén a Tiszáig, innen Szabadka-Baja-Pécs vonalon a Dráváig húzott demarkációs vonaltól délre és keletre elő területek. Néhány nappal a Nemzeti Tanács megalakulása után Budapesten megszerveződött a magyarországi és erdélyi Román Nemzeti Tanács. A Nemzeti Tanács Jászi Oszkár vezetésével tárgyalni próbált az időközben Aradra költözött erdélyi Román Nemzeti Tanács tagjaival Juliu Maniuval és Victor Goldissel. Jásziék autonómiát kínáltak: svájci mintára erdélyi „kanton”-kat szándékoztak szervezni, széleskörű belső önkormányzattal. A román vezetők viszont a Romániával való egyesülést követelték, és elutasították a népszavazás gondolatát is, mert annak kimenetele a Székelyföldön vagy a szászok körében számukra kedvezőtlen lett volna. A népszavazástól a román vezető politikusok azért is féltek, mert nemcsak a magyarok és a szászok ellenszavazataira számíthattak, de a kérdésről a románok véleménye is megoszlott. Ezzel egyidőben a román hadsereg bevonult Erdélybe. Erdély nem román népe növekvő rémülettel kísérte az eseményeket: Kolozsvárott a december 22-i nagygyűlésen 40.000 ember tüntetett az állami egység fenntartása mellett. A másnap bevonuló Traian Maşoiu tábornok erre a botbüntetés bevezetésével, ostromállapottal és a magyar polgárság hangadóinak internállásával, cenzúrával válaszolt. A román katonák pedig bőségesen „vételeztek” a polgári lakósságtól. Az egyetlen komoly ellenállási kísérletet részben Budapest támogatása nélkül, sőt rosszállása ellenére a székely hadosztály felállítása volt. Kolozsvárott Kratckovill Károly altábornagy leszerelt katonákból és menekültekből szervezte meg az alakulatokat. A székelyes otthonukért küzdöttek, ráadásul sokuk mögött már négy év frontszolgálat állott. Az emiatt igen ütőképes alakulat a jelentős létszámfölényben lévő román csapatokat a Máramarossziget-Csucsa-Déva vonalon 1919 április elejéig föltudta tartóztatni, akkor azonban részletei kimerültek, s a hadosztály visszavonulása után Erdély egész területe a román hadsereg kezére került. Károlyi kormánya nem érthetett egyet az antant küldöttje, illetve a román hadseregnek újabb területek átadásáról rendelkezett. A Károlyi kormányt követő proletárdiktatúra élén Kun Béla kommunista tanácskormányával kilátástalan harcokat erőltetett az országra törő ellenség csapataival szemben. Ezzel csak azt érte el, hogy az antant általános támadással fenyegetett., s Clemencean francia miniszterelnök június 13-án jegyzékében közölte Magyarország új határait, amelyek északon és keleten megegyeztek a későbbi trianoni határokkal. Apponyi Albert gróf a tárgyalások folyamán hiába hivatkozott történelmi, gazdasági érvekre, hiába vetette föl a nemzetiségi alapon föderativ területre osztott Erdély- egyébként épp a román Aurel C Popovici tollából származó-eszméjét, nem talált meghallgatásra. A trianoni békeszerződés, amelyet a magyar kormány kényszerűségből aláírt ugyan, de amelyet a magyarság soha nem volt hajlandó elfogadni,1 7040851 magyarral adott át Romániának. A magyarság megtartásának, megőrzésének missziói feladatát az iskolán kívül is javarészt az egyházak vállalták magukra 1919-20 után. Az egyházak fontos menedékei voltak az erdélyi magyarságnak, ám képviseletüket nyilvánvalóan nem láthatták el. A kulturális, nemzetiségi és politikai elnyomás mellet az erdélyiek számára az életszínvonal rosszabbodása sem volt elhanyagolható. A trianoni békediktátum nemcsak a Magyarországhoz fűződő évszázados szálakat tépte el, de egyben egy szerényebb nemzetgazdasági szinten álló országhoz csatolta a területet. A harmincas évek vége az európai politikai átrendeződést hozta magával. Közép Európa tényleges ura Németország lett, s az első világégés győztesei, akiktől népeik mindenekelőtt az újabb háború elkerülését várták, Münchenben meghátráltak Hitler törekvései előtt. 1938-ban a versailles-i béke helyeztetett hatályon kívül, de Trianon bilincsei is összetörtek. A Felvidék déli része vissza került Magyarországhoz. Az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés Észak Erdélyt és Székelyföldet Magyarországnak ítélte oda. 1941 júniusa, a Szovjetunió megtámadása után Magyarország és Románia között felerősödött a versenyfutás Németország kegyeiért: a tét Erdély birtoklása volt. A háború lezárására Párizsban összeült békekonferencia egyik feladata volt, hogy döntsön a magyarok lakta felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, és erdélyi területek sorsáról. Az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette.