ERDÉLYI CSILLAGOK
Trianon után az erdélyi magyar értelmiség megszervezte szellemi végvárait. A romániai magyar polgári írók (Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő, Nyírő József, Paál Árpád, Zágoni István) 1924-ben Kolozsvárt Erdélyi Szépmíves Céh néven könyvkiadó vállalatot alapítottak. Céljuknak tekintették a romániai magyar nyelvű irodalom megszervezését és a szépirodalmi, kortörténeti, társadalomtudományi művek kiadását. 1926-ban alakult Kemény János báró marosvécsi kastélyában a Erdélyi Helikon a romániai magyar írók újabb társasága, amelynek tagjai Bánffy Miklós író, politikus vezetésével évente tartották összejövetelüket. A szellemi irányvonalat, amelyet transsylvanizmusnak nevezünk, sokan és sokféleképpen építették, s mivel meg voltak győződve arról, hogy Erdélynek a román kormánynál nincs képviselete, maguk váltak az erdélyi magyarság szószólóivá. Az írói művészi szabadságharc jelképes erejű alakja, Kós Károly, mint építész, a székely népi építészet hagyományairól bebizonyította, hogy azok a modernkor számára is érvényesek és átörökíthetők. Erdély, kultúrtörténeti vázlat című művében (Kolozsvár, 1929) ezer évre visszatekintve hangsúlyozta a régió sajátos jegyeit, helyi színeit. Az erdélyi magyar líra triászának tagjai: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László a költészet nyelvén szóltak hazafiasságukról. Áprily formailag is veretes a hagyományőrző verseiben. Berzsenyi Dániel fegyelmezett fogalmazásában vallott az erdélyi szülőföld iránti szeretetéről. A mélyen hív Reményik Sándor Istenhez forduló versei mellett a Pásztortűz című folyóirat (1921-től) főszerkesztőjeként a magyar, román, szász kultúra ápolására, a kölcsönhatásuk által keletkező értékekre hívta fel a figyelmet. Tompa László kisvárosi magányban született költészete szimbólumokban fejezi ki ragaszkodását az erdélyi hazához. Az Erdélyi Helikon tagja volt a fiatalon elhunyt Dzsida Jenő. „Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben” – írta 1929-ben önéletrajzában. Makkai Sándor erdélyi református püspök (1926-1936) az Erdélyi Fejedelemség tárgykörét érintő regényeivel tartotta ébren a független Erdély eszméjét. Tamási Áron Közös Kincs című novellájában arról írt, hogy együtt iszik a székely, román, szász legény, közösen „röptetik” egymás megelégedésére nótáikat, s csak az ívóba belépő román csendőr szakasztja meg közös szórakozásukat. Ábel trilógiájában a székely ember mindent túlélő erejének állított emléket, miközben érzékelhette a székelység végleges magára hagyatottságát is. A romániai magyar írók a két világháború közötti összejövetelei sorában az 1937-es marosvásárhelyi írótalálkozó kiemelkedő helyet foglal el. Itt kimondták, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság egy nemzetet alkot, s elfogadhatatlannak tartották, hogy a nagyhatalmi gondolkodás az említett térségben is érvényt kapjon. A két világháború közötti erdélyi magyar tudományos életben iskolateremtő, nagyhatású tudósok tevékenykedtek, így Kelemen Lajos művelődés- és művésztörténész, aki az Erdélyi Múzeum levéltárosaként Erdély középkori történetével foglalkozott, vagy Herepei János, a házzsongárdi temető régi sírköveinek monográfusa. A két világháború között indult a pályája Imreh István, Jakó Zsigmond, Demény Lajos történészeknek, Szabédi László és Szabó T. Attila nyelvészeknek és seregnyi, zömében ma is tevékenykedő tudósnak. „Ezer esztendő nagy idő még a népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi a maga különvaló egyediségét” — írta a neves erdélyi polihisztor, Kós Károly 1934-ben. Természetesen nem sejthetjük, mit hoz a jövő Erdély népei s köztük a magyarság számára. Csak bízhatunk abban, hogy az erdélyi magyarok szülőföldjükön olyan hazában élhetnek és nevelhetik gyermekeiket, ahol magyarok maradhatnak. Befejezésül idézem Sütő András szavait:,,Szülöhelyét az ember, mint saját magát, úgy ismeri. Mi vele vagyunk, s ő bennünk van.’’