János Vitéz
Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, A juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte. De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére. Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva, Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba'; Kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére. Mert a pázsit fölött heverésző juhász Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza. "Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!" Kukoricza Jancsi így szólott hozzája: "Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy énnekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra, csak egy pillanatra, Rácsókolom lelkem piros ajakadra!" "Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert máskép velem roszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak." Ezeket mondotta szőke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól: "Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen." Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.                   2 Az idő aközben haladott sietve, A patak habjain piroslott az este. Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája; Hol marad, hol lehet oly soká leánya? A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott; Követték ezek a szók a gondolatot: (S nem mondhatni, hogy jókedvvel ejtette ki.) "Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!" Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány; Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, S ily módon riaszt föl szerelem álmábul: "Becstelen teremtés! gyalázatos pára! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? Lopod a napot és istentelenkedel... Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el -" "Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai." Reszkető kedvese védelmezésére Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője; Azután haragos szemmel fenyegetve Az elmondottakhoz e szavakat tette: "Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát, Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát. Úgyis töri magát, dolgozik eleget, És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet. Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. - S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál, Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál." Kukoricza Jancsi fölkapta subáját, S sebes lépésekkel ment keresni nyáját, Nagy megszeppenéssel most vette csak észre, Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.                   3 A nap akkor már a földet érintette, Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte; Nem tudja, hol lehet annak másik fele: Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele? Akárhová lett az, csakhogy már odavan; Búsulás, keresés, minden haszontalan. Most hát mihez fogjon? nekiszánva magát, Hazafelé hajtja a megmaradt falkát. "Majd lesz neked Jancsi... no hiszen lesz neked!" Szomorún kullogva gondolta ezeket, "Gazduramnak úgyis rosz a csillagzatja, Hát még... de legyen meg isten akaratja." Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott; Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput. Kapu előtt állt az indulatos gazda, Szokás szerint a nyájt olvasni akarta. "Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram! Mi tagadás benne? igen nagy híja van; Szánom, bánom, de már nem tehetek róla," Kukoricza Jancsi e szavakat szólta. Gazdája meg ezt a feleletet adta, S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta: "Ne bolondozz Jancsi, a tréfát nem értem; Amíg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem." Kisült, hogy korántsem tréfaság a beszéd, Jancsi gazdájának majd elvette eszét; Jancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült: "Vasvillát, vasvillát!... hadd szúrjam keresztül! Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való! Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!... Ezért tartottalak? ezért etettelek? Sohase kerüld ki a hóhérkötelet. Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!" Jancsi gazdájából így dőltek a szavak; Fölkapott hirtelen egy petrencés rudat, A petrencés rúddal Jancsi után szaladt. Kukoricza Jancsi elfutott előle, De koránsem azért, mintha talán félne, Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett, Noha nem érte meg még husszor a telet. Csak azért futott, mert világosan látta, Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája; S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje, Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte? Futott, míg a szuszból gazdája kifogyott; Azután ballagott, megállt, meg ballagott Jobbra is, balra is; s mindevvel mit akar? Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.                   4 Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda. Megállt, elővette kedves furulyáját, Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját; A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt. Iluska már aludt. A pitvar eleje Volt nyár idejében rendes fekvőhelye. Fekvőhelyéről a jól ismert nótára Fölkelt, lesietett Jancsi látására. Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére: "Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?" "Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány, Mikor szép orcádat utószor látom tán..." "Jancsikám, látásod ugyis megrémített; Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!" "Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!" Most a boldogtalan mindent elbeszéle, Ráborúlt zokogó kedvese keblére, Ráborúlt, ölelte, de képpel elfordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult. "Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe." "Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe." Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával. Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette, Kolompolt a gulya... ő észre sem vette. A falu messzire volt már háta megett, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utójára megállt s visszanézett, A torony bámult rá, mint sötét kisértet. Ha ekkor mellette lett volna valaki, Hallotta volna őt nagyot sóhajtani; A levegőeget daruk hasították, Magasan röpűltek, azok sem hallották. Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában; Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.                   5 Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte, A puszta, mint tenger, feküdt körülötte; A nap fölkeltétől a nap enyésztéig Egyenes rónaság nyujtózkodott végig. Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott, A harmat apró gyér fűveken csillogott; Oldalvást a napnak első sugarára Fölpiroslott egy tó; környékezte káka. A tónak szélénél a káka közepett Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett, És a tó közepén gyors halászmadarak Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak. Jancsi csak ballagott sötét árnyékával S elméjének sötét gondolkozásával; Az egész pusztában széjjel sütött a nap, De az ő szivében éjek éje maradt. Mikor a nap elért az ég tetejére, Eszébe jutott, hogy falatozni kéne, Tennap ilyen tájban evett utójára, Meg alig is bírta már lankadó lába. Letelepűlt, elővette tarisznyáját, Megette maradék kevés szalonnáját. Nézte őt a kék ég, a fényes nap... alább Ragyogó szemével a tündér délibáb. A kis ebéd neki jóizűen esett, Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett, Kalapjának belemártá karimáját, Ekkép enyhitette égő szomjuságát. A tónak partjáról nem távozott messze: Az álom szemének pilláját ellepte; Vakondokturásra bocsátotta fejét, Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét. Az álom őt odavitte, ahonnan jött, Iluskája pihent hű karjai között, Mikor a kisleányt csókolni akarta, Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta. Szétnézett a puszta hosszában, széltében; Nagy égiháború volt keletkezőben. Oly hamar támadott az égiháború, Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú. A világ sötétbe öltözködött vala, Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila; Végtére megnyílt a felhők csatornája, S a tó vize sűrű buborékot hánya. Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott, Lekonyította a karimás kalapot, Nagyszőrű subáját meg kifordította, Úgy tekintett bele a vad zivatarba. De a vihar ami hamar keletkezett, Oly hamar is hagyta el megint az eget. Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán, Ragyogott keleten a tarka szivárvány. Subájáról Jancsi lerázta a vizet, Miután lerázta, ujra utnak eredt. Mikor a nap leszállt pihenni ágyába, Kukoricza Jancsit még vitte két lába. Vitte őt két lába erdő közepébe, Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe; Ott őt köszöntötte holló károgása, Mely épen egy esett vadnak szemét ásta. Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván, Kukoricza Jancsi ment a maga utján; Erdő közepében sötét ösvényére Leküldte világát a hold sárga fénye.
Az idő járása éjfél lehetett már, Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár. Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény Ablakból világít az erdő legmélyén. Jancsi e látványra ekkép okoskodék: "Ez a világ aligha csárdában nem ég; Bizonyára ugy lesz - hál' a jóistennek! Bemegyek az éjre, benne megpihenek." Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. Nem állott üresen a ház, a zsiványok Mind a tizenketten odabenn valának. Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok... Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, Azért is közéjük nagy bátran belépe. "Adjon az úristen szerencsés jó estét!" Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést; Erre a zsiványok fegyverhez kapának, Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok: "Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te? Hogy lábadat mered tenni e küszöbre. Vannak-e szüleid? van-e feleséged? Akármid van, nem fog többé látni téged." Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben E szókra, sem nem lett haloványabb színben; A zsiványkapitány fenyegetésire Meg nem ijedt hangon ily módon felele: "Akinek életét van miért félteni, Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. Nekem nem kedves az élet, hát közétek, Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek. Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben, Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem; Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon, Hitvány életemet védeni nem fogom." Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva, A tizenkét zsivány csodálkozására. A kapitány ilyen szókat váltott véle: "Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle; Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett. Éltedet megveted, a halált nem féled... Te kellesz minekünk... kezet csapunk véled! Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa, E derék tréfának díja gazdag préda. Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?... Nos hát elfogadod a cimboraságot?" Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében, S tettetett jókedvvel szólt ilyeténképen: "Cimborátok vagyok, itt a kezem rája! Rút életemnek ez a legszebb órája." "No, hogy még szebb legyen," felelt a kapitány, "Lássunk, embereim, az áldomás után; Papok pincéjéből van jó borunk elég, Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!" S a kancsók mélységes fenekére néztek, S lett eltemetése fejökben az észnek; Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott, Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott. Álmot hozott a bor latrok pillájára... Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta. Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek, Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg: "Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok. Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám, Hazaviszem neked, szerelmes Iluskám! Cudar mostohádnak nem lész többé rabja, Feleségül veszlek... isten is akarja. Házat építtetek a falu közepén, Ékes menyecskének odavezetlek én; Ottan éldegélünk mi ketten boldogan, Mint Ádám és Éva a paradicsomban... Istenem teremtőm! mit beszélek én itt? Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag? Hozzájok sem nyúlok... azt én nem tehetem, Nincs elromolva a lelkiisméretem. - Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, Bízd a jóistenre árva életedet!" Mikor elvégezte Jancsi a beszédet, Az égő gyertyával a házból kilépett, Meggyujtá födelét mind a négy szögleten, Elharapózott a mérges láng sebesen. Egy láng lett a födél szempillantás alatt, A láng piros nyelve az ég felé szaladt, Feketévé vált a tisztakék égi bolt, Elhaloványodott a teljes fényü hold. A szokatlan világ amint elterjedett, Fölriasztotta a baglyot, bőregeret; Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása A falombozatok nyugalmát fölrázta. A föltámadó nap legelső sugára Lesütött a háznak füstölgő romjára, Pusztult ablakán át benézett a házba, Ott a haramjáknak csontvázait látta.                   7 Jancsi már hetedhét országon túl jára, Nem is igen gondolt a zsiványtanyára; Egyszerre valami csillámlott előtte, Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte. Katonák jövének, gyönyörű huszárok, A nap fénye ezek fegyverén csillámlott; Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek, Kényesen rázták szép sörényes fejöket. Mikor őket Jancsi közeledni látta, Alig fért meg szíve a baloldalába', Mert így gondolkodott: "Ha befogadnának, Be örömest mennék én is katonának!" Amint a katonák közelébe értek, Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek: "Vigyázz, földi! bizony rálépsz a fejedre... Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?" Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot: "Én a kerek világ bujdosója vagyok; Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék, A ragyogó nappal farkasszemet néznék." Szólt megint a vezér: "Jól meggondold, földi! Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. Rárontott a török a francia népre; Franciáknak megyünk mi segedelmére." "Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném, Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném; Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú - Nagyon kivánt dolog nekem a háború. Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem, Mivelhogy juhászság volt a mesterségem. De magyar vagyok, s a magyar lóra termett, Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget." Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével, De még többet mondott sugárzó szemével; Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek Megtetszett, és be is vette közlegénynek. Cifra beszéd kéne azt elősorolni, A vörös nadrágban mit érezett Jancsi, Mit érezett, mikor a mentét fölkapta, S villogó kardját a napnak megmutatta. Csillagokat rúgott szilaj paripája, Mikor Jancsi magát fölvetette rája, De ő keményen űlt rajta, mint a cövek, A földindulás sem rázhatta volna meg. Bámulói lettek katonapajtási, Nem győzték szépségét, erejét csodálni, És amerre mentek, s beszállásozának, Induláskor gyakran sírtak a leányok. Lyányokra nézve ami Jancsit illeti, Egyetlenegy leány sem tetszett őneki, Az igaz, hogy noha sok földet bejára, Sehol sem akadt ő Iluska párjára.                   8 Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét; De itten reája nagy veszedelem várt: Látott érkezni sok kutyafejű tatárt. Kutyafejű tatár népek fejedelme A magyar sereget ekkép idvezelte: "Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk? Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?" Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak, Minthogy a tatárok ezerannyin voltak; Jó, hogy akkor azon a vidéken jára Szerecsenországnak jószívű királya. Ez a magyaroknak mindjárt pártját fogta, Mert Magyarországot egyszer beutazta, S ekkor Magyarország jámborlelkü népe Igen becsületes módon bánt ővéle. El sem feledte ezt a szerecsen király: Azért a magyaroknak védelmére kiáll, S a tatár császárral, kivel jóbarát volt, Kiengesztelésűl ily szavakat váltott: "Kedves jóbarátom, ne bántsd e sereget, Legkisebbet sem fog ez ártani neked, Igen jól ismerem én a magyar népet, Kedvemért bocsásd át országodon őket." "A kedvedért, pajtás, hát csak már megteszem." Szólt kibékülve a tatár fejedelem, De még meg is írta az úti levelet, Hogy senki se bántsa a magyar sereget. Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása, De mégis örűlt, hogy elért a határra, Hogyne örűlt volna? ez a szegény vidék Egyebet se' terem: medvehúst meg fügét.                   9 Tatárország hegyes-völgyes tartománya Messziről nézett a seregnek utána, Mert jól bent vala már nagy Taljánországban, Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában. Itt semmi különös nem történt népünkkel, Csakhogy küszködnie kellett a hideggel, Mert Taljánországban örökös tél vagyon; Mentek katonáink csupa havon, fagyon. No de a magyarság erős természete, Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele; Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat, Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
Lengyelek földéről pedig Indiába; Franciaország és India határos, De köztük az út nem nagyon mulatságos. India közepén még csak dombok vannak, De aztán a dombok mindig magasabbak, S mikor a két ország határát elérik, Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig. Tudni való, hogy itt a sereg izzadott, Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót... Hogyne az istenért? a nap fejök felett Valami egy óra-járásra lehetett. Enni nem ettek mást, mint levegőeget; Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet. Hanem még italhoz is furcsán jutottak: Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak. Elérték végtére tetejét a hegynek; Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek. Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott. Amint ballagtak a csillagok közepett, Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett: "Azt mondják, ahányszor egy csillag leszalad, A földön egy ember élete megszakad. Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha, Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga; Nem kínzanád tovább az én galambomat - Mert lehajítanám mostan csillagodat." Eztán nemsokára lejtősen haladtak, Alacsonyodtak már a hegyek alattok, A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett, Mentül beljebb érték a francia földet.                   11 A franciák földje gyönyörű tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kánaán, Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztitó szándékkal azért törtek oda. Mikor a magyarság beért az országba, A törökök ott már raboltak javába'; Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden borospincét. Látni lehetett sok égő város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, Magát a királyt is kiűzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától. Így találta népünk a francia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt; Amint őt meglátták a magyar huszárok, Sorsán szánakozó könnyet hullatának. A bujdosó király ily szókat hallatott: "Ugye, barátim, hogy keserves állapot? Kincsem vetélkedett Dárius kincsével, S most küszködnöm kell a legnagyobb ínséggel." A vezér azt mondá vigasztalására: "Ne busúlj, franciák fölséges királya! Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled. Ez éjjelen által kipihenjük magunk, Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk; De holnap azután, mihelyt fölkel a nap, Visszafoglaljuk mi vesztett országodat." "Hát szegény leányom, hát édes leányom?" Jajdult föl a király, "őtet hol találom? Elrabolta tőlem törökök vezére... Aki visszahozza, számolhat kezére." Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek; Minden ember szivét reménység szállta meg. Ez volt mindenkinek fejében föltéve: "Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte." Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak Meg nem hallója az elmondott dolognak; Jancsinak az esze más egyeben jára: Visszaemlékezett szép Iluskájára.                   12 Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt, De nem lát és nem hall olyat minden reggel, Mint amilyet hallott, mint amilyet látott Mindjárt, mihelyest a föld szélére hágott. Megszólalt a sereg harsány trombitája, Minden legény talpon termett szózatára; Jól kiköszörülték acél szablyáikat, Azután nyergelték gyorsan a lovakat. A király erőnek erejével rajt volt, Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harcol; Hanem a huszárok bölcseszű vezére A királyhoz ilyen tanácsot intéze: "Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra, A te karjaid már gyöngék a csatára; Tudom, meghagyta az idő bátorságod, De mi haszna? hogyha erőd vele szállott. Bízd az isten után mireánk ügyedet; Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy: Országodból tovaűzzük ellenséged, S elfoglalhatd ujra a királyi széket." Erre a magyarság lóra kerekedett, S keresni indult a rabló törököket; Nem soká kereste, mindjárt rájok akadt, És egy követ által izent nekik hadat. Visszajött a követ, harsog a trombita, Rémséges zugással kezdődik a csata; Acélok csengése, torkok kurjantása Volt a magyaroknál harci jel adása. A sarkantyút vágták lovak oldalába, Dobogott a földön lovak patkós lába, Vagy talán a földnek dobbant meg a szíve, E vészt jövendölő zajra megijedve. Törökök vezére hétlófarkú basa, Ötakós hordónak elég volna hasa; A sok boritaltól piroslik az orra, Azt hinné az ember, hogy érett uborka. A török csapatnak nagyhasu vezére Rendbe szedte népét a harcnak jelére; A rendbeszedett nép ugyancsak megállott, Amint megrohanták a magyar huszárok. De nem volt gyerekség ez a megrohanás, Lett is nemsokára szörnyü rendzavarás; Izzadott a török véres verítéket, Tőle a zöld mező vörös tengerré lett. Hej csinálom-adta! meleg egy nap volt ez, Heggyé emelkedett már a török holttest. De a basa még él mennykő nagy hasával, S Kukoricza Jancsit célozza vasával. Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának, S ily szóval megy neki a török basának: "Atyafi! te úgyis sok vagy egy legénynek; Megállj, én majd kettőt csinálok belőled." S akként cselekedett, amint megfogadta, Szegény török basát kettéhasította, Jobbra-balra hullott izzadó lováról, Igy múlt ki őkelme ebből a világból. Mikor ezt látta a gyáva török sereg, Uccu! hátat fordít és futásnak ered, Futott, futott s talán mostanság is futna, Hogyha a huszárok el nem érték volna. De bezzeg elérték, le is kaszabolták; Hullottak a fejek előttök, mint a mák. Egyetlenegy nyargal még lóhalálába', Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába. Hát a török basa fia vágtatott ott, Ölében valami fehérféle látszott. A fehérség volt a francia királylyány; Nem tudott magáról semmit, elájulván. Soká nyargalt Jancsi, amíg utolérte, "Megállj, a hitedet!" kiáltott feléje, "Állj meg, vagy testeden mindjárt nyitok kaput, Melyen által hitvány lelked pokolba fut." De a basa fia meg nem állott volna, Ha a ló alatta össze nem omolna. Összeomlott, ki is fújta ott páráját. Basa fia ilyen szóra nyitá száját: 'Kegyelem, kegyelem, nemeslelkű vitéz! Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz; Ifjú vagyok még, az életet szeretem... Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!' "Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen! Kezem által halni vagy te érdemetlen. Hordd el magad innen, vidd hírűl hazádnak, Haramja fiai hogy és mikép jártak." Leszállott lováról, királylyányhoz lépe, És beletekintett gyönyörű szemébe, Melyet a királylyány épen most nyita ki, Mialatt ily szókat mondának ajaki: "Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy? Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy. Háladatosságból én mindent megteszek, Hogyha kedved tartja, feleséged leszek." Jancsi ereiben nem folyt víz vér helyett, Szivében hatalmas tusa keletkezett; De lecsillapítá szíve nagy tusáját, Emlékezetébe hozván Iluskáját. Nyájasdadon így szólt a szép királylyányhoz: "Menjünk, rózsám, elébb az édesatyádhoz. Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot." S ló előtt a lyánnyal lassacskán ballagott.                   13 Kukoricza Jancsi meg a királyleány Csatahelyre értek a nap alkonyatán. A leáldozó nap utósó sugára Vörös szemmel nézett a siralmas tájra. Nem látott egyebet, csak a véres halált, S hollósereget, mely a halottakra szállt; Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége, Le is ereszkedett tenger mélységébe. A csatahely mellett volt egy jókora tó, Tiszta szőke vizet magába foglaló. De piros volt az most, mert a magyar sereg Török vértől magát vizében mosta meg. Miután megmosdott az egész legénység, A francia királyt várába kisérték; A csatamezőtől az nem messzire állt... Idekisérték hát a francia királyt. Alighogy bevonult a várba a sereg, Kukoricza Jancsi szinte megérkezett. Olyan volt mellette az ékes királylyány, Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány. Hogy az öreg király leányát meglátta, Reszkető örömmel borult a nyakába, S csak azután mondta a következőket, Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett: "Most már örömemnek nincsen semmi híja; Szaladjon valaki, s a szakácsot híja, Készítsen, ami jó, mindent vacsorára, Az én győzedelmes vitézim számára." "Király uram! nem kell híni a szakácsot," A király mellett egy hang ekkép rikácsolt, "Elkészítettem már mindent hamarjában, Föl is van tálalva a szomszéd szobában." A szakács szavai kedvesen hangzottak Füleiben a jó magyar huszároknak; Nem igen sokáig hívatták magokat, Körülülték a megterhelt asztalokat. Amily kegyetlenűl bántak a törökkel, Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel; Nem is csoda biz az, mert megéhezének A nagy öldöklésben a derék vitézek. Járta már a kancsó isten igazába', Ekkor a királynak ily szó jött szájába: "Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek, Mert nagy fontosságu, amit majd beszélek." S a magyar huszárok mind figyelmezének, Fölfogni értelmét király beszédének, Aki egyet ivott, azután köhhentett, S végre ily szavakkal törte meg a csendet: "Mindenekelőtt is mondd meg a nevedet, Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted." "Kukoricza Jancsi becsületes nevem: Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem." Kukoricza Jancsi ekképen felele, Azután a király ily szót váltott vele: "Én a te nevedet másnak keresztelem, Mától fogva neved János vitéz legyen. Derék János vitéz, halld most beszédemet: Minthogy megmentetted kedves gyermekemet, Vedd el feleségül, legyen ő a tied, És vele foglald el királyi székemet. A királyi széken én sokáig ültem, Rajta megvénültem, rajta megőszültem. Nehezek nekem már a királyi gondok, Annakokáért én azokról lemondok. Homlokodra teszem a fényes koronát, Fényes koronámért nem is kívánok mást, Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem, Melyben hátralevő napjaimat éljem." A király szavai ím ezek valának, Nagy csodálkozással hallák a huszárok. János vitéz pedig e szíves beszédet Alázatos hangon ekkép köszöné meg: "Köszönöm szépen a kelmed jó'karatját, Amely reám nézve nem érdemlett jóság; Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom, Hogy én e jóságot el nem fogadhatom. Hosszú históriát kéne elbeszélnem, Miért e jósággal lehetetlen élnem; De attól tartok, hogy megunnák kelmetek; S én másnak terhére lenni nem szeretek." "De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt; Hiábavalóság, ami téged aggaszt." Igy biztatta őt a jó francia király, S János vitéz beszélt, amint itt írva áll:
"Hogy is kezdjem csak hát?... Mindennek előtte Hogyan tettem szert a Kukoricza névre? Kukorica között találtak engemet, Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet. Egy gazdaember jólelkü felesége - Amint ő nekem ezt sokszor elmesélte - Egyszer kinézett a kukoricaföldre, S ott egy barázdában lelt engem heverve. Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta, Nem hagyott a földön, felvett a karjára, És hazafelé ezt gondolta mentiben: "Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem." Hanem volt ám neki haragos vad férje, Akinek én sehogy sem voltam ínyére. Hej, amikor engem az otthon meglátott, Ugyancsak járták a cifra káromlások. Engesztelte a jó asszony ily szavakkal: "Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal. Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére, Tarthatnék-e számot isten kegyelmére? Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan, Kednek gazdasága, ökre és juha van, Ha felcsuporodik a kis istenadta, Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia." Valahogy, valahogy csakugyan engedett; De azért rám soha jó szemet nem vetett. Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben, Meg-meghusángolt ő amugy istenesen. Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem, Részesűltem nagyon kevés örömekben; Az egész örömem csak annyiból állott, Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt. Ennek édesanyja jókor a síré lett, Édesapja pedig vett más feleséget; Hanem az apja is elhalt nemsokára, Így jutott egyedűl mostohaanyjára. Ez a kis leányzó volt az én örömem, Az egyetlen rózsa tüskés életemen. Be tudtam is őtet szeretni, csodálni! Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái. Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam, Egy turós lepényért látását nem adtam; Örültem is, mikor a vasárnap eljött, És vele játszhattam a gyerekek között. Hát mikor még aztán sihederré lettem, S izegni-mozogni elkezdett a szivem! Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam, Hogy a világ összedőlhetett miattam. Sokszor megbántotta gonosz mostohája... Isten neki soha azt meg ne bocsássa! És ki tudja, még mit el nem követ rajta, Ha fenyegetésem zabolán nem tartja. Magamnak is ugyan kutyául lett dolga, Belefektettük a jó asszonyt a sírba, Aki engem talált, és aki, mondhatom, Mint tulajdon anyám, úgy viselte gondom. Kemény az én szívem, teljes életemben Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem, De nevelőanyám sírjának halmára Hullottak könnyeim zápornak módjára. Iluska is, az a szép kis szőke leány, Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán; Hogyne? az istenben boldogúlt jó lélek Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek. Nem egyszer mondta, hogy: "várakozzatok csak! Én még benneteket összeházasítlak; Olyan pár válik is ám tibelőletek, Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!" Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy istent, (Mert szavának állott ő minden időbe') Ha le nem szállt volna a föld mélységébe. Azután hát aztán, hogy meghalálozott, A mi reménységünk végkép megszakadott: Mindazonáltal a reménytelenségbe' Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte. De az úristennek más volt akaratja, Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta. Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám, Annak következtén elcsapott a gazdám. Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak, Keserű érzéssel mentem a világnak. Bujdosva jártam a világot széltére, Mígnem katonának csaptam föl végtére. Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak, Hogy ne adja szivét soha senki másnak, Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek - Tudtuk, hogy hűségünk ugysem szegjük mi meg. Azért szép királylyány ne tarts reám számot; Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat: Nem is fogok bírni senkit e világon, Ha elfelejtkezik is rólam halálom."